"Most már nemcsak sejtettem, bizonyosan tudtam, hogy a világ nem derűs és egyszerű, hanem komor, tekervényes és titokzatos, hogy mindenütt rejtélyek lappanganak, hogy az utcák és az emberek fájdalmat és bajt rejtegetnek, és a szomorúság nem múlik el soha, nincs olyan erő, ami legyőzhetné. Jöhetnek vendégek, tálalhatnak az asztalra finomságokat, kaphatok új ruhát, új könyvet, megpillanthatom a bőröndöket, gondolhatok a vonatra, a vidékre, a nyárra: a szomorúság mindenüvé elkísér. Mindenütt jelen van, és olyan rendíthetetlen, végtelen, kifürkészhetetlen és megmagyarázhatatlan, akár a fenn sötétlő komor, puszta égbolt."
(Natalia Ginzburg: A fehér bajusz)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése