Nine Inch Nails búcsúturné, júl. 24. Budapest. Na?

...

Nekem már sose lesz senkim, ugye??!! Kurvaélet! Pedig én akartam családot meg mindent!
Na mindegy. Ha eddig nem volt egy kapcsolatom se, akkor valószínűleg már nem is lesz. Amúgy sem vagyok rá alkalmas. Vagy túlságosan geci vagyok, vagy túlságosan odaadó. Bennem aztán keresve se találni semmi szeretnivalót.

A minap azt álmodtam, hogy visszaveszik a diplomámat és beperelnek, mert valakiről azt állítottam, hogy kövér.

Se

Nos, megint megtörtént.
Ez a történet szebben indult, mint bármelyik eddig. Én tényleg azt hittem, hogy ez működni fog. Amekkora barom vagyok, jól beleéltem magam, de hogy ne éltem volna?? Kurvára kell nekem, kell, hogy valahová tartozzam, valakihez!
Ezt senki nem érti. Tényleg senki. Hogy mindig ezt produkálom. Ha megszeretek valakit, vagy csak meg tudnám szeretni, kizárólag azt kapom, hogy bocs, de én nem vagyok szerelmes, én nem tudok hozzád kötődni, nem törődöm veled, ÚGY, AHOGY TE, na ez különösen jólesik. Ettől aztán totális idiótának érzem magam, kis naiv nyuszinak, aki azt hiszi, hogy itt bármi és minden történhet.
Mert ők előre látják, de nem szólnak, majd szánakozva közlik, hogy úgy vették észre, én túl sokat akarok, és sajnos ők nem.
Bocsánat.

Ohohóóó

Háttíraríra!

Unatkozom

Dühítően unatkozom, közben éneklem, hogy verizmájmájnd. Iszom hozzá bort. Egész nap a szakítóst olvasgattam, lélekemelő.
Iszom még, és meg-lesz-az-eredménye. Mondjuk olvasok még sorozatgyilkosokról, és hallgatok még Primal Screamet. Közben iszom még (már?).
Feltöltöttem a kukibukra néhány képet a felháborítóan unalmas kertről (virágzó fák, terasz, cica), azt hiszem, ennyi.

Hormonális problémákkal kell szembenéznem, ami azt jelenti, hogy egy hepciás kis fasz(!) vagyok és minden kiesik a kezemből, napok óta. Szánjon már meg a nagy Anyaállat vagy valaki.
Stinget meg még mindig utálom, ehhez is a holdhónapoknak van köze. Bár nálam már mit lehet tudni.